Egy mozibuzi kultnaplója

Fura egy helyzet, amikor úgy nézel drámát, hogy a benne történő eseményeket élvezed. Na, nem azt, amikor valaki hirtelen meghal, vagy épp leég valaki másnak a háza. Ezen örömködni szimplán geciség lenne, viszont ha az illetővel együtt tudunk érezni, aki ezeken a mindennapi nehézségeken keresztülmegy, és általa életszerű helyzetekbe keveredünk, akkor az alkotás drámai vonulata és megtestesítője már elért valamit. A Manchester by the Sea mindent elér, ami alapján életszerű, kézzelfogható drámának hívhatjuk, és még annál is többet.

Életszerűségét nem zsepinyitogatással, és gondosan megtervezett drámájával akarja elérni, hanem azzal, hogy őszinte a nézővel. Mintha egy barátunk ülne velünk szemben egy széken, és kezdene el kezdetben hallgatni minket. Nem szorongatná a két kezünket, hogy de, minden jobb lesz idővel, minden fájdalmunk el fog tűnni, mert az idő,  a nagy idő majd gyógyít. Sebet, halált, bűntudatot, mindent. Nem mond olyan üres közhelyeket, hogy nézd, egy év múlva már nevetni fogsz, teljesen máshogy fogod látni. Lehet, de vannak dolgok, amiket egy életen át viszünk magunkkal, és életünk bizonyos pontjain események hatására formálódik a személyiségünk. Így a barát hallgató, de a monológ bizonyos pontjain azért életszerű látásával néha terelgeti a beszélőt, amikor az nem lát tisztán.

Nézve a Manchester by the Sea-t, sokunk pont így fog ülni a film megtekintése közben. Lee Chandler (Casey Affleck) nem kimondottan szerethető figura, de a cselekmény előrehaladtával, néhány távolba révedése által kibontakozó emlékkép alapján maximálisan értjük, hogy miért is ilyen szociális zsákutca. Testvére halálhírére okán vissza kell térnie abba a városba, ami ő maga, vagyis korábbi élete. Sőt, testvére tinédzser gyermeke is az ő nyakába hullik, így átmenetileg, de ebben az emlékekkel kövezett helyen kell számot vetnie önmagával és tetteivel.

Ezáltal lesz a néző maga Lee, akivel, és akinek a problémáival még akkor is könnyű azonosulni, ha sohasem éltünk át ehhez hasonló gondokat. Értjük, és érezzük, hogy milyen megkapni a rossz hírt, milyen következményekkel jár életünk egy kellemetlen eseménysorozatával újra szembenézni, és mennyire nehéz ezen a helyen minden eltöltött perc. A testvér halálhírével szembesülő Lee életének széttöredezettségéből felépülő film keserédességében válik csodálatossá, lelki érzületében pedig összetetté.

Az átlagos karbantartóként dolgozó férfi drámája akkor is működne, ha a film másként lenne felépítve, és a film végi esemény lenne a halálhír fogadása. Visszatérésével azonban Kenneth Lonergan olyannyira árnyalja Affleck karakterét, hogy ettől kezdve nem tudunk közömbösek maradni, ez pedig a Manchester by the Sea legnagyobb erőssége. Bevon, magával visz egy utazásra, aminek nincs nagy megoldása, sarkaltosan könnyfakasztó pillanatai, amiket már sejtesz, hogy na, most következnek majd. Szikár, tiszta, és nem ringat illúzióba.
Pont, mint Casey Affleck játéka, aki jobb (de inkább mondanám természetesnek), nem is lehetne ebben a szembenézésben. De az író-rendező Lonergan is csúcsteljesítményt nyújt. Stílusa, történetvezetése, visszaemlékezései olyan reális keretek között mozognak, amit senki sem fog megcáfolni, hiteltelennek tartani. Mondjuk sokan biztosan megkérdőjelezik majd a fő karaktert és az őt megformáló színészt minimálisnak is felfogható, mégis ebből fakadóan komplex játékával. Depressziója elég nagy adag empátiát igényel, a felszínen lévő morózus, élettel megcsömörlött, sivár valaki köszön vissza, rétegei csak szép lassan bontakoznak ki, pont mint a film egésze. Itt megy majd félre az erre kevésbé érzékenyeknél az élmény.

A Manchester by the Sea a szembenézés keserű, de mégis felemelően hétköznapi filmje. Cselekménye, benne foglalt eseményei elől senki sem menekülhet, egyedül a dózis, ami enyhítheti a problémák súlyát. Szép főhajtás az élet és a benne szereplők előtt, légy bárki is. A létről, emberi rétegzettségről rég készült ennyire reális lenyomat, ami fáj ugyan, de ez is hozzátartozik a körforgásához.