Egy mozibuzi kultnaplója

Van az a feelgood érzés, amikor a moziból kifelé jövet táncra perdülsz, kit érdekel mennyire vagy falábú. Megnéztél egy animációs filmet, és egészen egyszerűen jól érzed magad. Eldúdolgatod a dalokat, amiket hallottál benne, kedved lenne ölelgetni valakit. Testvért, párodat, vagy csak a kis ötéves csemetét, aki előtted ült az anyukájával. A Trollok ilyen boldogságot képes közvetíteni, nagy esély van rá, hogy felrobbansz a film után örömödben.

A franc se gondolta volna hat-hét évesen, hogy a családi Ladában talált fura hajú kis lény később néhány évtizeddel később a mozivásznon fog egész estés kaland formájában visszaköszönni. Szerencsére azonban, amiért gyerekként sírtunk, hogy az eredeti tulajnak vissza kellett adni a kis szőrmók fejű bábut, az a képernyőn örömöt és boldogságot hozott. Elnézve ezt a másfél órás rágógumi kalandot, szőrösszívűnek kell lenni ahhoz, hogy egy bizonyos szinten ne hatódjon meg tőle az ember.

Fura egyébként, hogy a Hasbro játékok ennyire kelendőek a mozivásznon. A sor anno a Cluedo-val indult, és távol álljon tőlem az elvből fikázódás, de olyan szemetekkel folytatódott, mint a Battleship (Csatahajó), Transformers és G.I. Joe-filmek. Annak még erősen az útját tapossuk, hogy ezeket jó történettel rendelkező alkotásoknak hívhassuk, reméljük nem éri el őket a videojátékok adaptálásához hasonló átok.

A Trollok világa azokból a színes hajú élőlényekből áll, akik békés, szeretetteljes, és vidám életet élnek. Óránként van egy perc az életükben, amikor ölelkeznek, és egyébként hatalmas arcok, óriási bulikkal. Összetartásuk senkit sem hagyunk hátra kijelentésben nyilvánul, meg és önmagukban annyira színes egyéniségek, hogy mindenki különbözik a másiktól. Sajnos azonban erre a bergeniek is rá akarnának járni, mert szerintük a kilátástalan, szomorú életük egyetlen boldogságforrása néhány trollocska elfogyasztása, így időről időre hajtóvadászatot tartanak. Poppy (Anna Kendrick), a hercegnőjelölt így veszti el háza népét, és egy morózus trolttárssal, Branch-csel (Justin Timberlake) karöltve kerekednek fel, hogy kiszabadítsák társaikat.

Ezek alapján ki ne szeretne társulni a trollok örömében és feelgood felfogásukban? Érezhetően nem várnak minket akkora csavarok a kvázi mentőexpedícióban, amekkora legutóbb a Zootopiában volt, és Agymanók szintű kreativitás sem köszön vissza a koncepció tekintetében, de a Trollok egészen mással vívja ki az abszolút nézői szimpátiát. Ilyen élni akarást, jókedvet, amit az animáció ad, már rég érezhettünk, és visszautalva a bevezetőre, ezért akar mindenki táncra kapni, vagy énekelni. Amire hivatott, azt kimagasló minőségben hozza, ennek érdekében a történetből vettek vissza.

Ki hogy van vele, ízlése válogatja, de érdemes elveszni az egyébként brutálisan pulzáló, szemgolyókat megerőszakoló világban, ami nagyon hajaz a Yoshi's Woolly World nevű Nintendo-játékra. Minden gazdarabnak megvan a saját színösszeállítása, egy troll konkrétan flittereket fingik (ami mondjuk tizedjére már veszít a humorosságából), és mindegyiküknek más színű a haja. Szintúgy igazi ez a sokféleség a zenei palettára is, ami kéz a kézben jár a látvánnyal, és az utánozhatatlan hangulattal. A popkirály Justin Timberlake válogatása és saját dala egyértelműen megérdemelné az Oscar-szobrot, de még ha nem is kapja meg, egy kisebb táncforradalomra buzdítja a hallgatóját.

A Trollokat inkább a fiatalabb közönségnek lehetne ajánlani, az idősebbek inkább csak a klasszikus dalok átdolgozásain fognak hangosan felröhög. Előbbi csoportnak viszont ott lesz a színes, szagos világ, amelyben bármelyikőnk szívesen kalandozna, hogy társul fogadva ezeket a pici lényeket együtt szeretgethessük egymást, és a végén egy nagyon táncolhassunk. Úgyis csak ez számít, nem?