Egy mozibuzi kultnaplója

Resident Evil (2002)

A jelenleg hetedik számozott részét taposó videojáték-sorozat anno nem kerülhette el végzetét, és az akkor ébredező trend, a készítsünk videojátékokból filmet-elv a kétezres évek körül kezdte el szedni áldozatait. A Resident Evil bizonyosfajta monopol-helyzetből indult. Tőle korábban is készültek igazán elcseszett alkotások (Tomb Raider, Mortal Kombat, Street Fighter), de valahogy a trend még csak éledezni látszott a kilencvenes évektől kezdve.

Hogy ne maradjunk túl sokáig távol kedvenc videojáték világunktól, egy valag pénzt remélve Paul W. S. Anderson megpróbálkozott a képességeihez mérten lehetetlen feladattal: egy, a játék inspirálta épkézláb történet megírásával a mozivászonra csempészni egy vírussal és a nyomában hullámokban érkező zombisereggel vívott elkeseredett harcot. A Resident Evil egyébiránt nem bűnrossz film, inkább unalmas és mesterkélt, és nem képes guilty pleasure-ré süllyedni. Alice-t, egy részleges amnéziában szenvedő nőt követünk egy csapat katonával, akiket egy titokzatos riasztás okán küldenek le Racoon City-be, hogy újraindítsák a "várost" irányító mesterséges intelligenciát, aki öntudatra ébredésével fenyegeti a lent tartózkodókat. A csapat csapdába szorulásával azonban kilátástalan harc kezdődik a föld alatt, ugyanis a gázzal elaltatott dolgozók inkább járkálnának a komplexum folyosóin picit, és darabokra szednék az ott tartózkodókat.Anderson adaptálása finoman szólva sem kielégítő: mintha az egész film egy unalmas massza lenne, melyben nincs egyetlen meglepetés sem, az a kevés akció, amit nézhetünk, pedig teljesen ritmustalan, agyatlan lövölde. Itt el is jutunk ahhoz a megállapításhoz, miszerint a film egy tipikusan félreértett adaptáció. Mármint nem pontosan ennyire emlékszek a játékokból, dacára, hogy a történet ott sem Shakespeare-i mélységű, bár azokban legalább minőségi akció volt. Ezzel szemben itt pózerkedés, és a kétezres évekhez mérten is gagyi CGI van a nézőnek tolva. A zombik hordája egyes jelenetekben jól hozza a klausztrofób hangulatot, de olyan olcsó kinézet jellemzi őket, hogy a kezdő cosplay-esek sírva térdelnének tőlük a sarokban.

A néző tehát gyönyörködhet egy totálisan vértelen másfél órás kalandban, valamint a vörös ruhába kényszerített Milla Jovovich-ban, aki legalább jelenlétével próbálja emelni ezt az álmosító utazást a föld alá.

Under the Shadow (2016)

Az utóbbi évek legjobb horrorjai vagy nem Amerikából érkeznek, vagy ha mégis onnan nyilváníthatunk kiválónak egy-egy alkotást, akkor biztos, hogy független vagy underground berkekből lép elő. Így van ez az Under the Shadow esetében is, ami Babak Anvari iráni származású rendező első nagyjátékfilmje. Érdekes karrier áll előtte, ugyanis néhány felesleges jelenetet, és túlstilizált momentumot leszámítva az év egyik legszorongatóbb hangulatú horrorja. 2016-ban ezt a címet a sokak által alig értett The Witch vitte el, azonban a háborús övezetben maradó anya és lánya kálváriája a magánnyal, kiszolgáltatottsággal, és paranoiával kérdés nélkül ebbe a táborba sorakozott be.

A '80-as évek Teheránjában járunk, ahol a nemzet forrong, háború szikrája bármikor pattanhat. Shideh, a gyermekes anyuka, folytatni szeretné orvosi tanulmányait, azonban a fiatalkori politikai szerepvállalása révén az egyetem eltanácsolja. Orvos férjét hamarosan a háború kellős közepére hívják, így ő egyedül marad lányával, és egy tömbháznyi lakóval a kerületben. Shideh önmarcangolása közepette egy rakéta csapódik a tömb egyik lakásába, és ezután megmagyarázhatatlan, és félelmetes dolgok kezdenek történni. Dorsa szent meggyőződése, hogy egy Djinn érkezett a rakétán, egy gonosz szellem, aki rettegésben tartja a kislányt, és szép lassan, de Shideh is kezdi elhinni, hogy a körülöttük történű különös történések mögött egy természetfeletti lény áll. Helyzetüket nehezíti még, hogy az összes lakó elköltözik a házból, így a totális kiszolgáltatottság hatására mintha mindketten kezdenék elveszíteni az eszüket és józan ítélőképességüket.Anvari természetfeletti horrorja egy okos metafilm: a központi szerepet kapó megfoghatatlant lefejtve is kiválóan működik. Sőt, egyes jeleneteiben sokkal jobban, mint amikor igazi, mai értelemben vett horrorrá akar válni. Környezete, forrongó hangulata jobban eladja a paranoiába forduló anyát és lányát, mint a nevén nevezett Djinn. A háború okozta bizonytalanság, a kötött, katonás állami rendelkezések önmagukban jó alapot szolgáltatnak egy pszicho-thrillernek. Továbbá nagyon jót tesz az alapötletnek, hogy kevés szereplővel, néhány helyszínen érzékeltetik a bezártságot, és a csalódott anya és rettegésben lévő anya kapcsolatát, akik eltérő okokból, de képtelen elhagyni addigi életterüket, még ha az egyértelműen is rájuk szomjazik. Az Under the Shadow apró momentumai, lassú építkezése révén válik idegtépővé, és olykor nehezen nézhetővé, de amíg ezt ilyen elegánsan és okosan tudják elérni, addig sokan vevők lesznek a hasonló önsanyargatásra.

Ouija (2014)

Ha túllépünk azon, hogy az egész film elkészülésének célja egy szellemidéző tábla népszerűsítése volt, és hogy Michael Bay producerként vett részt a produkcióban, akkor az Ouija egy egészen semmitmondó, de nem kimondottan rossz horrorfilm. A sztori mondjuk pontosan annyira bonyolult, mint maga a névadó tábla, de na, legalább próbálkozik Hollywood ilyesmivel is. A Battleship is ilyen magasságban mozgott pár évvel ezelőtt, úgyhogy ez volt a legkevésbé meglepő számomra.

Egyébként is nagy divatja van mostanában azoknak a horrorfilmeknek, amikben fiatalok kerülnek szarba, mert mintha a célközönség megcélzásakor a tinédzsereknek és fiatal felnőtteknek könnyebb lenne logikai buktatókat is lenyomni a torkukon. Ez nincs máshogy az Ouija-vel sem: a fiatalokból verbuválódott baráti kör egyik tagja, úgy tűnik, öngyilkos lesz, társai viszont nem sem nem értik, sem elfogadni nem tudják. Megpróbálkoznak a szellemvilággal való kapcsolatteremtéssel egy Ouija táblával, azonban hamar kiderül, hogy a túlvilági hang, akivel olyan kellemesen elbeszélgetnek, nem az elhunyt barátjuk, és még csak nem is békés. Elkezdenek tehát sorban elhalálozni, és a kemény magon a sor, hogy kiderítse, hogyan lehetne leszerelni a gyilkos entitást.Kérdeznetek sem kell, igen, az Ouja jump scare-ek túlhasználásával kelt félelmet. Kamerába ugrálás, hirtelen zajok, mozgások, tehát nem túl intelligens. Néha meg-megpendül valami ellenállhatatlan báj a sötét házban való mászkálás közben, és a film egészen kellemesen fényképezett, azonban a film egy pontján az Ouija tökön lövi magát egy csavarral, és teljesen értelmetlenné teszi az egész játékidő alatt történő események. Ezért garantáltan nem arra fogsz emlékezni, amikor ez és ez elhalálozott, hanem az öklöddel fogod boxolgatni az ágyadat/moziszékedet, hogy hogyan voltak ennyire dilettánsok az írók, és hogy hagyhatták benne ezt az ordas nagy hibát.