Egy mozibuzi kultnaplója

Be kell vallani, hogy a kétezres években nagy népszerűségre szert tevő Harry Potter-sorozat lezárásával egy űr támadt az filmes univerzumban. Mindegy, hogy szereted, vagy utálod a szériát, könyv vagy film okán, de tudtál róla, lenyomatát hagyta az embereken. Aztán 2011-ben befejeződött a Warner sikerszériája a mozikban, és az addigra óriásira dagadó világra szomjaznak a téma iránt kicsit is érdeklődők. Ezért, és persze egy valag pénzért készülhetett el egy újabb sorozat, melynek keretében a helyszínt és kort megváltoztatva újra visszasétálhatunk a varázslók közé. Utaskísérőnk az a David Yates, aki a sorozat utolsó darabjainak elkészülésével volt megbízva, és ezúttal még Jó Anyánk, J. K. Rowling is kivette a részét a munkálatokból. Így lett a Fantastic Beasts and Where to Find Them egy alapvetően élvezhető és szerethető, de hektikus, sőt kétarcú alkotás.

A nagy kérdés végig az volt, hogy ez a visszatérés mennyire fogja tisztelni a rajongókat, mennyire fog fejet hajtani a korábbiakban látott és olvasott történet előtt, valamint milyen arányban próbálja majd meg kötni magát ahhoz, ami egyrészt már bevált és sikeres lett. Ebben a tekintetben a '20-as évek Amerikájában játszódó szörnyfogócska csillagos ötösre vizsgázik. A Fantastic Beasts...-nek nem célja, hogy kínkeservesen kapcsolódjon az eredeti Potter-szériához, ugyanis akkora igény volt a visszatérésre, hogy önmagát is képes eladni. (Ugyanígy el tudta volna adni magát a Jurassic World is és az új Star Wars film is, csak sajnos nem az intelligensebb módját választották a főhajtásnak.)

Így a történet szerint, mely a híres Legendás állatok és megfigyelésük című könyvön alapszik, Newt Scamander (Eddie Redmayne) Amerikába érezik, hogy egy bőröndnyi cuki, és kevésbé ölelnivaló lénnyel a tarsolyában fontos "ügyet" intézzen, ám egy véletlen folytán az állatkák egy része elcsatangol Amerika szerte, és hősünknek, és későbbi segítőinek mihamarabb össze kell őket fogdosniuk, ugyanis egyrészt a nemzet nem engedélyezi ezeknek a fenevadaknak a tartását, másrészt sötét erők garázdálkodnak az utcákon. Egyrészt egy nagyhatalmú sötét varázslóról pusmog a varázsvilág, másrészt megmagyarázhatatlan események zavarják meg a varázstalan emberi közösséget, veszélyeztetve a másik oldal lebukását, és egy esetleges háborút. Mindezek mellett viszont az emberi társadalom radikális szócsöveként formálódó, boszorkányellenes csoportosulás is egyre erősebben hallatja a hangját.

Mindezekből szerintem egyértelműen látszik, hogy a Fantastic Beasts and Where to Find Them egyszerre szeretne két film lenni, és igazából a végén egyikké sem tud válni. Becsülendő, hogy az írónő és a rendező nem akarták fejni Harry-éket és erőszakosan kicsikarni a korábban megismert világból elemeket, amiket ide görcsösen illeszthettek volna, és új utakat kerestek maguknak. A film első része egészen biztosan Rowling keze nyomát dicséri, aki a korábbi első filmek hangulatát, könnyed humorát felhasználva szeretett volna áthozni ide. Így ismerkedünk meg Newttal, aki egy kalandfilmekre, és slapstick komédiákra hajazó félreértés következtében elveszti a bőröndjét, és őt követve "ismerkedhetünk" számunkra eddig teljesen ismeretlen fajokkal. Ez a fajta bohóckodás egyébként áll a filmnek, mindazonáltal egyértelművé válik, hogy az állatok alibiként kerültek bele a filmbe. Nem tudunk meg róluk lényegi információkat, csupán a computeranimáció csodáit láthatjuk, és csodálkozhatunk el rajtuk. Hogy milyen cukik, milyen állatból lettek összegyúrva, és hogy Newt mennyire szereti őket.
Ez pedig rögtön felveti a film első problémáját, ugyanis a rövidke bestirárium felhasználásával megírt történet jobban működhetett volna egy olyan kalandfilmként, amiben főszereplőnk valóban azon munkálkodik, hogy állatokat fogjon be, tanulmányozza őket, és így keveredjen közben különböző kalandokba. Úgy, ahogy ezt a történetet is össze tudták hozni, azt is egészen érdekesre lehetett volna formálni, viszont a filmre jellemző kétarcúság egészen hamar megmutatkozik, ugyanis a "boszorkány-üldőzők" csoportjának mutogatásával egy egészen új irányt, és hangulatot vesz a film, ahonnan számítva már nem tudja eldönteni, hogy kinek szóljon, miről szóljon, és mit engedjen meg magának.

A manapság nagyon divatos termékközpontúságnak köszönhetjük. A franchise-ban gondolkodás olyan szintű problémává növi ki magát manapság, hogy a frissen induló szériák gyermekbetegségükből nem tudnak kimászni, és totálisan középszerű, vagy éppen hulladék termékekkel bombázzák a nézőt, egyetlen céljuk a profitszerzés, nem az értékelhető filmek gyártása. A Fantastic Beasts ebbe csak részben illeszkedik bele, viszont azt a problémakört járja végig két és negyed órás játékideje alatt, hogy mennyire kínkeservesen kell manapság univerzumot építeni, és szélesíteni. Ennek köszönhető skizofrén arculata is, aminek nyomán elég már csak egy tónusban elkészíteni a nyitódarabot a lényhajkurászással, már elő kell készítenie a több fronton zajló eseményeket, mint például a Grindelwald körül kibontakozó háborút. Mert hogy nem árul el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a film vége ide fut ki.
A több szál mozgatásával pedig nem csak a történet szenved, de olyan problémák is megidéződnek, minthogy a karakterek finoman szólva sincsenek kibontva, az öt részben gondolkodás például megengedi magának, hogy Newtról semmit se tudjunk meg igazán, minden csak félszóban, vagy éppen sejtetve legyen a néző elé tárva. A fő karakter a játékidő végén pontosan ugyanaz, aki a film elején volt: jellemében nem figyelhető meg változás, hangsúlyozva sincs semmi ilyesmi, és az őt megformáló Eddie Redmayne sem képes ezt a karaktert élettel megtölteni. Minden jelenetében pontosan úgy viselkedik, mint egy mentális betegséggel küszködő figura, aki szemérmesen folyton lefelé néz, zavarban van, két utcával messzebbről megmondod, hogy egy furapók, aki motyog magában, önfejű varázsló. A film egy pontján az Aurorok főnöke meg is kérdezi tőle, hogy Albus Dumbledore miért kedveli annyira, és ezzel a kérdéssel a néző is teljesen lehet. Vagy kedveled, vagy utálod, de a színészi túljátszás csak még furábbá teszi az amúgy is hektikus filmet. Persze a többi karakter is körülbelül ennyire van megírva, egyedül a varázsló-mugli szerelmespárt sikerült olyan szerethetővé és érdekessé tenni, hogy utóbbi majdnem, hogy a film főszereplőjévé is válhatna, mert akarva-akaratlanul érdekesebbé avanzsálthat a néző szemében, mint a bugris Newt.

Ez a fajta kapkodás azért ennyire szomorú, mert a film hangulatai külön-külön jól működhetnének, lenne benne spiritusz, az animáció minősége, az elénk tárt varázsvilág eddig nem ismert lényei és az Aurorok amerikai rendszere képezik azt kapaszkodót, ami miatt nem fogunk tudni haragudni erre a filmre. Mert mindezek ugyanolyan jól működnek, és igényesen vannak kitalálva, mint az elődsorozatban. Sajnos a Fantastic Beasts and Where to Find Them már a hónaljszagú franchise-erőlködés terméke, és csak egy a többi közül. Hogy éppen a varázslók körül forognak benne az események, már nem emeli ki társai közül.