Egy mozibuzi kultnaplója

Nagyon hálátlan dolog egy olyan filmről elismerően nyilatkozni, ami két órás játékideje alatt azon munkálkodik, hogy sikeresen bemutassa az emberi lélek és viselkedés legmélyebb üregeit. A Snowtown jobb, mint akármelyik horrorfilm, mert ettől jobban fogsz félni, mint bármelyik ördögűzéstől vagy láncfűrészes gyilkostól. Értsd: ilyen és ehhez hasonló dolgok történnek odakint a világban, és a való élet törzszülöttjei mindig félelmetesebbek, mint mozgóképes megfelelőik.

Ezt a csapásirányt akarta Justin Kurzel is követni Ausztrália egyik legnagyobb sorozatgyilkossági ügyének mozgóképes megörökítésével, mely atmoszférájával olyannyira rátelepedik az emberre, hogy még napokkal később is nehezebben fogjuk venni a levegőt. Ez pedig csak a legnagyobb drámák érdeme, a sors fintora, hogy épp nem tud magának utat fúrni azokhoz, akik kíváncsiak lennének rá.
A cím mindazonáltal félrevezető, hiszem a filmben látható gyilkosságok - látni csak egyet fogunk igazán, de azt nagyon részletesen - tulajdonképpen nem is az ausztráliai Snowtown-ban lettek elkövetve. A valós események négy férfi körül forogtak, akik brutális kegyetlenséggel körülbelül tizenegy emberéletet vettek el, köztük nagy számban pedofilok és homoszexuálisokét. Kurzel filmje ezt a borzalmas időszakot göngyölíti fel, amikor az ausztrál kertvárosi gettóba, pontosabban annak egyik családjába megérkezik egy John Bunting nevű férfi.

A négyfős család (anya és három fiúgyermek) látszólag sem idilli élete akkor fordul a visszájára, amikor a pedofil szomszéd saját mocskos játékai használja fel a három gyereket anyjuk távollétében. A feljelentések, és rendőrségi meghallgatás után azonban szabadon engedik, ekkor pedig a család egy apapótlékkal bővül, John Buntinggal. Az első látásra jámbor kinézet azonban csak a látszat, a férfi a szomszédok egy részét csatasorba állítva elindítja véres vendettáját minden és mindenki ellen, aki saját etikai kódexén kívül cselekszik. A legidősebb gyerek, Jamie pedig akarva-akaratlanul tagja lesz a körnek, ahonnan nem tud menekülni.

A Snowtown legnagyobb erőssége pont lassúságában, komótosságában rejlik, két órája pedig egészen egyszerűen már bírhatatlan szintig viszi el az emberi toleranciát. John Bunting megérkezésével az addig csak csendesnek hitt Jamie olyan események kereszttüzébe kerül, amiről mindannyian tudjuk, hogy fel fogja emészteni a film végére. Kurzel olyan sötét, mocskos környezetben ábrázolja karaktereit, ahol egyszerűen nem lehet semmiféle pozitív kicsengése az eseményeknek. Nem, ez bizony nem az a film, aminek a végén a főbb karakterek megdicsőülnek, sőt olyannyira jellemük mélyére süllyednek, hogy a nézőnek nem jut semmi más, csak a puszta marcangolás. Mert a film nem nyújt feloldozást, egyszerűen csak vége lesz, nem segít a nézői felszabadulásban.Karakterábrázolásban és hangulatépítésben egészen elsőosztályú szinteket üt meg a film, erre használja fel Kurzel kétórás játékidejét, ami úgy tűnik, hogy soha nem akar véget érni. A kamera nem csak elidőz a színészeken, de mintha szuggerálná, kényelmetlenül érdeklődne irántuk, lelkük minden rezdülését fel akarná térképezni. Minden karakter esetében felkavaró látni, hogyan reagálnak John "munkálkodására" a családban. A kezdetben megmentő, atyai képet felmutató férfi szépen lassan válik egy zsarnoki gyilkológéppé, akitől senki sem menekülhet. Asztali tanácskozásainak alibi szövegeit hallgatva is tudjuk, hogy mit forral, a szereplők pillantásai pedig nyomatékkal szolgálnak személyiségéről.

A Snowtown így egy rendezői bravúrnak tekinthető: mocskosul nagy gyomrost intéz az óvatlan nézőnek, aki lehet, hogy akár hallott is a gyilkosságokról, de erre a filmre biztosan nem volt felkészülve. Ez az a fajta tiszta horror, amit senki sem szeretne látni, átérezni, vagy csak szemtanúja lenni.