Egy mozibuzi kultnaplója

Ülök a moziban, és várok. Eredetileg egy horror filmre ültem be, de kezd olyan érzésem lenni, mintha egy elcseszett katasztrófafilm pörögne előttem. Tudjátok, a kiscsajt ellopják a szellemek, a fa életre kel, meg igazából minden jel arra utal, hogy itt valami óriási gebasz van készülőben. Mit készülőben, már tombol. Szétnézek a teremben, mindenki a mozivásznat bámulja. Ebben a pillanatban pedig átfut az agyamon, hogy Isten irgalmazzon ennek a sok baromságnak, amit nekem a székből kikelve cirka húsz perccel a film után ki kell törölnöm az agyamból.

Elvileg horror filmre váltottam jegyet, de már meg sem vagyok lepődve, hogy a legizgalmasabb momentum, hogy ezt a buflafejű kiscsajt az új verzióban elviszik-e a szellemek. Vagy lelkek. Vagy nevezzük akárminek őket, mert olyan szinten nincs a népes kompániának megágyazva, hogy az eredeti '82-es verzió sírva forog a videokazetta-tokjában. Odáig jutottunk tehát, hogy egy klasszikus B-horrort (bocsánat a rajongóktól, akik habzó szájjal Spielberget fognak kiáltani) nem csak, hogy elő mernek venni, de még teljes egészében át is konvertálják a mai korra, mégis, alig változtatnak rajta. Valamit jól csinálhatnak, mert elérik, hogy kutya se emlékezzen ám arra, amit érdemes lenne megnézni. Vegyétek csak a mozijegyet, csilingeljen a della!

Szóval kedves olvasó, ha láttad az eredetit, akkor azért, ha nem láttad, akkor pedig azért ne akard megnézni a kiherélt 2015-ös, háromdésített Poltergejsztet. (Nem viccelek, ez így fonetikusan ki is van mondva.) Mert nem hiszem, hogy az minden vágyad, hogy másfél órán keresztül ostobaságokat, egy egykori hatásos film fáradt megpihenését kelljen sasolnod egyébként kényelmes moziszékben, leoltott lámpákkal. A történetet '82 óta ismerjük, egyébként az új verzió éppen ebben a témakörben hibázik a legnagyobbat. Ez a horror film, kérem szépen, unalmas. A felvezetéssel nem lennének bajok, de végig olyan érzése van az embernek, hogy valami hiányzik, perverzen hozzá költenénk még néhány épkézláb dolgot a képzeletünkkel. Szegény író ezt nem tette meg. Bár most, ha belegondolok, nem is értem, hogy mit fanyalgok. Tavaly az Annabelle (2014) pontosan ezen az ösvényen indult el: dilettánsan rendezett, olcsó ijesztgetőeffektekkel próbált valami lenni, ami nagyon nem volt. Hogy unalmas volt? Nem gáz, 6 milla gyorsan visszajön, sőt még kaszálunk is a sok hülyén. Jessabelle szintén. Akkor? Végül is a mozinézőnek ez kell, kishazánkban például nem pörögnek a horrorok annyira a moziban, kajálunk mi mindent. A rajongó meg úgyis megnézi, még ha érzi is a zsigereiben, hogy valami nagyon nem oké.

Hollywood pedig itt válik egy okos gépezetté: nem is kell jobbnak lennie az ilyen filmeknek, ha a készítési költséget alacsonyan tudják tartani, és még csak matematikailag sem számítható ki a bukta esélye. Próbálkozhat akármelyik Pistike horrort rendezni, adja ég, hogy a következő például ne found footage hányadékot vágjon elénk. Ilyenkor az embernek már azon sincs kedve elidőzni, hogy egyébként a film magját alkotó színészek még szó-szó elviselhetőek (Sam Rockwell és Rosemarie DeWitt), annak ellenére, hogy borzalmas karaktereket keltenek életre. Bőven feledteti a film az átlagos aspektusait azonban a béna forgatókönyvével és a kongó ürességgel, unalmassággal, amit magából áraszt. Ez nem hogy nem kopog, de még csak koppintani sem mer. Crimson Peak, benned van minden bizodalmam!