Shawn Cristensen saját rövidfilmjét bővítette nagyjátékfilmmé, így erősen Damien Chazelle-szagot érezni a levegőben. Persze nem lényeges, hogy ki készítette el hamarabb a felturbózott "nagy testvért", a két alkotó esetében eltérő minőségről számolhatok be. Egyébként teljesen felesleges a nagy összehasonlítgatósdi: a Before I Disappear teljesen más típusú dráma, mint a Whiplash. Más lefolyású, más a témája...mit magyarázom még tovább? Az öröm ebben az egész kérdéskörben az, hogy mindkét ötlet elismerésre talált, mert bár Cristensen ötlete másfél órában már döcögősebb, rövidfilmként megállja a helyét. (A Whiplash-nek pedig tudjuk, hogy mennyire magasra vitte az Isten a dolgát.)
De miért is kezdem azonnal a keserű negatívummal, és lengetem be előre, hogy döcögni fog az a bizonyos szekér? Itt fordul meg az eddig emlegetett hasonlat: Shawn kiváló rendezésén és színészválogatásán kívül olyan hibákat vét, amik az élvezhetőségből vesznek el egy-egy marékkal, ez a Whiplashnél nyomokban sem található.
A történet egyébként annyi, hogy a lecsúszott életet élő, éppen utolsókat rúgó Richie (Shawn Cristensen) végső elkeseredésében öngyilkossággal próbálkozik saját mocskos otthonában, amikor elhidegült nővére felhívja telefonon. Óriási szívességre kéri annak ellenére, hogy kettejük kapcsolata zátonyra futott: vegye maga mellé fél napra az unokahúgát, amíg a nő a hivatalos szervekkel "kooperál". Richie önigazolásból, vonakodással telve, de eleget tesz a kérésnek, és egy elsőre soha véget nem érő éjszaka alatt esik le jó sokszor a változás damaszkuszi útján arról a bizonyos szamárról, amit unokahúgával közösen kell megülniük.
A Before I Disappear tipikus példája annak, hogy egy ambiciózus rendezőnek milyen kihívásokkal kell szembenéznie, ha másfél órássá akarja duzzasztani korábban alig húsz perces ötletét. Milyen mértékben fognak passzolni az újonnan hozzáírt részek az eredeti ötlethez, és köszönőviszonyban lesznek-e egymással? Okos dolog-e egy személyben rendezni, írni és főszereplőt is alakítani a saját filmünkben? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel lehetne bombázni Cristensent, aki egyrészt eleget is tesz ezeknek a kritériumoknak, másrészt meg nagyon nem. Mint a bíró lánya: hozott is, meg nem is. Rendezése első játékfilmhez képest briliáns, elképzeléseit a film javára tudja fordítani. Azonban írói vénája már nem annyira üt: karaktereket, helyzeteket ír teljesen feleslegesen (vagy éppen kevésbé megkedvelhetőnek), majd hagy lógva, és a néhány jelenetben felbukkanó arcoktól, az elhallgatott információktól az az érzés alakulhat ki bennünk, hogy nagyon amatőr még a rendező úr. Pedig egyébként ez nincs így, a legtöbb magára osztott feladatot példásan végzi el.
A film talán egyik legnagyobb erőssége maga a hangulata és a világlátásának bemutatása. Richie totális lecsúszásának feloldása gyönyörű ívet ír le a kislánnyal együtt, egymásra találásuk, egymás iránti és az élettel való megbékülésük garantáltan szomorkás félmosolyt csal a játékidő végén az arcunkra. Francba is, melankólia, ilyen szívesen látott vendég már régen voltál nálam. Ezért fáj kevésbé, ha csak gyűlnek a kérdések, néhány jelenetet finoman szólva sem értünk: mert utánozhatatlan hangulata van, és másfél óra erejéig végig tud vezetni azon, amit a szereplőknek át kell élniük.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
