Egy mozibuzi kultnaplója

Van ez a kultikusnak mondott Jurassic Park film. 1993-ban édesanyám a legfelelőtlenebb szülő medálját kaphatta volna meg nagy fanfárok közepette, ha elvitt volna rá a moziba. Mert bármennyire is rezonáltunk, és sejthette, hogy pici gyerekének a dinoszauruszok lesznek az abszolút mindenei úgy kábé tíz éves koráig (áh, egyébként a mai napig), nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy egyéves csemetéje újradekorálja a moziberendezést. Pedig milyen jó is lett volna emlegetni a családi ebédeknél, hogy igen, a kis lurkó akkor ment le igazán alfába, amikor a T-Rex bekukkantott az autóablakon, hogy megnézze, minden rendben van-e a gyerekekkel. Meg amikor üvöltött, de az már csak hab volt a tortán.

Így maradjunk annyiban, hogy a T-Rex első megjelenése édes mindegy, hogy a kanapén vagy a moziszékben késztette a nézőt heves levegőkapkodásra. Mindegy, hogy mikor látod Spielberg dinókalandját, mert a mai napig hatásos tud maradni. Szerencsére a blockbuster fogalma akkor egy kicsit más komplexusokkal volt megtámogatva, mint ma, és az írok is azt tették, amihez értettek: írtak.

Hatalmas mantrázásokba tehát nem kezdenék azzal kapcsolatban, hogy milyen jó arc is ez a Colin Trevorrow rendező, hogy ép ész keretei között és kézben tudta tartani az egész Jurassic World koncepciót (dinógénekkel felpumpált katonák versus dinók, vagy kvázi felfegyverzett dínók). Szó mi szó, néztünk volna nagyokat, és valószínűleg a WOW-faktor dominált volna jobban, mint jelen esetben a c'mon-faktor. Így most 2015-ben be kell érnünk annyival, hogy a park megnyílt. Az első rész után vagyunk, amikor ez az egész szigetes, dínónézegetős dolog már működik, sőt olyannyira megy, hogy a látogatóknak már lassan unalmas is lesz. Dínósimogató, mindenféle vásárolható kacatok, és nem utolsó sorban maguk a sokáig kihaltnak hitt élőlények. Az emberi kíváncsiság és érdeklődés fenntartásának érdekében azonban lépéseket kell tenni: valami újat kitalálni, létrehozni valamit, amivel szintet lehet lépni. S lőn világosság: kikeverik az Indominus Rex tökéletes receptjét, aki mindennél halálosabb, és persze intelligensebb. Azonban ahogy az lenni szokott, később, az első nagy partizások után jut eszünkbe, hogy mivel jár Atyaúristenkét játszani, és hogy csak ócska kábítófegyvereink vannak, semmi altató, ilyenek. A többit tudjátok. Szóval a koncepció félig a régi. Ezzel nem igazán tudok vitatkozni. Azzal sem, hogy ez a film olyan szinten dicsőíti az első részt, és hajlong előtte, hogy az azt kedvelő szeme könnybe lábad. A Hammond-szobor, a kisebb utalások, a T-Rex, és a minden izében megelevenedő hangulat mézédes nosztalgiába ringatja a nézőjét. A Jurassic World szépen van elhelyezve kronológiailag is, bocsánatunkért esedezik, ami az előző két filmet illeti. Már-már euforikus állapotban leledzünk. Újításai mondhatni továbbgondolják a világot (raptorszelidítés), Chris Pratt raptorokkal suttogó karaktere és ez az egész dolog szerethetőbb és szimpatikusabb nem is lehetne. Valljuk be őszintén: nem egy nyári blockbustertől vártuk volna, hogy a szemünk közé mondja a hangos, agykikapcsolós filmek bíráló kritikáját. Aztán a film elkezdi kinyírni magát. Bíráló gondolatai akkor lennének igazán ütősek, ha például önmagát ebből a bűvkörből csak egy kicsit is függetleníteni tudná. Az Indominus Rex akkor lenne nagyon tuti, ha például lenne a filmben akár még egyetlen dolog, ami megnyugtatna minket, hogy na, nem csak alibi a történet, és nem csak a T-Rex négyzetre emelt változatával állunk szemben. Mert oké, hogy újraélem a kanapén fosás élményét, ezúttal bölcsen egy mozi jól légkondicionált termében, de nagyon vaksinak kell lenni ahhoz, hogy ne jöjjünk rá a turpisságra. Ha nincs új Rexi, nincs parkozás sem. (A film pedig olyan, mint az Indominus Rex: előbb-utóbb csak sikerült kikeverni a laborban.) És félreértés ne essék: nem a történet komplexitása, pontosabban annak hiánya miatt rage-elek, mert a '93-as előd sem volt shakespeare-i magasságú. Inkább csak amiatt, hogy eltelt huszonkét év, és még mindig ott tartunk, hogy ennyit tudnak történet gyanánt felmutatni. Valamint a meg nem írt karaktereket. Chris Pratt Owen-je a film legszerethetőbb jelleme, már akinek a szíve nem húz valamelyik raptor felé, mert ők is elég szimpatikusak voltak. Mégis, fájóan kong az ürességtől, de partnernője, Bryce Dallas Howard az utóbbi idők legbadassebb hősnője lehetett volna, ha például nem akarják lenyomni a torkunkon, hogy a mindenféle ocsmányságok elől való menekülés alatt végig abban a bizonyos magassarkúban nyomja a showt. A gyerekek véleményem szerint sokkal idegesítőbbek voltak a hackerkedő tinilánytól és a Gallimimust szótagoló fiúkától. A idegesítő butaságok pedig hatványozottan vannak jelen a Jurassic Worldben. (Az autószerelős résznél már elvesztettek.) A nagy előd előtti tisztelgés tehát bizonyos értelemben megtörtént. A hajbókolás közepette az új kaland viszont elfelejt érdemben hozzátenni a világhoz, mert annyira el van foglalva a rajongók szájának fényesre nyalásától. Ez a középszerűség sajnos sokunknak már nagyon kevés, még ha villog is az agyunkban a moziterembe lépéskor a "Popcorn mozi, ne komplikáld túl"-mondat. Nézhetőnek nézhető, de a nosztalgiában való eszeveszett dagonyázás nem mindenkinek billenti át a szórakoztató kategóriába.